Prológus

- Fiatalúr! Most azonnal gyere vissza!

A hátam mögött lévő házból érkező üvöltözésekkel mit sem törődve futottam el onnét. Futottam, ahogy csak a lábaim engedték. Nem törődtem az anyámnak nevezett nő folytonos üvöltésével. Nem akartam visszamenni egy olyan helyre, ahol minden döntésemet irányították, ahol még saját gondolataim se lehettek, nemhogy saját céljaim. Az egyik legfontosabb döntésem előtt álltam, és a szüleim elképzelésével teljesen ellentétes céljaim voltak, és ebből én nem kértem. Az én életemet had irányítsam én!  Az én döntéseim alapján legyek sikeres vagy rontsak el teljesen mindent. Legalább az enyémek lennének a hibák és a jó döntések is, nem pedig azé a két emberé, akik felneveltek, mint fiúkat. Nem is! Csak kellett az örökös, sose egy gyerek voltam, hanem egy eszköz arra, hogy a jövőbe is megmaradhasson a családunk pozíciója vagy még magasabbra juthassunk. Nem is nevezném azt a két embert szüleimnek, akiknek kiabálását már rég nem hallottam futásom közben, mégsem álltam meg vagy lassítottam, csak haladtam előre továbbra is.

Csak rohantam jó messze attól a hatalmas háztól a közeli erdő kellős kézepén lévő tisztáshoz, ahova sokszor kiszoktam menni, ha messze akarok lenni mindenkitől. Messze attól a helytől, ahol egy ismeretlen lányt kéne elvennem tizenkilenc évesen, hogy a családi cég még jobban bebiztosítsa magát és a házasságunk által a két család cége összekapcsolódjon. Nagyon jól hangzik ez nekik, de nekem rohadtul nem jön be. Nem elég, hogy eddig minden velem kapcsolatos dologban ők döntöttek, még így, hogy nagykorú vagyok, SEM akarnak leszállni az életemről.

Legszívesebben csak üvöltöttem volna, hogy kiadjak magamból mindent, ami bennem tombolt. Az egyik kis erdei tisztásnál hagytam abba a menekülést. Mindig arra a helyre szoktam menni, mert senki se ismeri. Legalábbis ezt hittem…

Amikor odaértem egy hozzám hasonlóan lihegő srácot vettem észre a tisztás közepe felé sétálni, amit megvilágított a telihold fénye. Sose láttam még azt a srácot előtte, arra tudtam csak gondolni, hogy nemrég költöztek ide. Tekintete jól kivehető dühöt, fájdalmat és kikívánkozó indulatokat tükrözött még messzebbről nézve is. Rövid ujjú felsője miatt jól láthatóak voltak egész karját, de még kézfejét is borító tetoválásai, amik a nyakán és a szakadt farmer miatt a combján és a térdén is láthatóak voltak. Amikor lihegése alább hagyott, elkezdett… énekelni. Hangján tisztán érződött a fájdalom, az elkeseredettség, a csalódottság. Néhol üvöltve, szinte hörögve hagyták el a szavak a száját. A sok költői kép a szövegben sokaknak érthetetlenné teszi a szöveget, csak jól hangzik, de én valamennyit azért felfogtam belőle. Elképesztő volt. A hangjánál már csak a dal üzenete volt elképesztőbb.

Megint elvesztettem egy részem
Mondd a barátaidnak, hogy élezzék a fogukat
Van még pár dolog, amit meg kell csinálni

És a lelkem egy szánalmas állapotban van
Tehát gyerünk, üres szeretők vagytok
Férgek bújnak elő a faművekből
És a kígyók énekelni kezdenek

Érzed a hűvöset,
Ahogy karmolja hátul a nyakad?
Kezdek lecsúszni
Tényleg úgy gondoltad, hogy meg tudsz javítani?
Majd eladják a csontjaid egy másik pénz kötegért
Tehát élezd a fogaid
S mondd magadnak, hogy ez csak üzlet

Férgek bújnak elő a faművekből
Piócák kúsznak elő a földből
Patkányok jönnek elő lyukakból, miket otthonuknak hívnak
Szétesek
És a kígyók énekelni kezdenek

Ne mondd, hogy jobb lennék holtan
Mert a Menny megtelt és a Pokol nem akar engem
Tudnál egy kis helyet csinálni az ágyadban?
Oh, hát akkor bezárhatnál a szívedbe
És eldobhatnád a kulcsot
Ki tudnál szedni a fejemből?

Én csak egy
"lehetett volna, lett volna, kellett volna,
sosem volt, soha nem is lesz" vagyok
Tehát élezd a fogaid
S mondd magadnak, hogy ez csak üzlet
”Lehetett volna, lett volna, kellett volna,
sosem volt, soha nem is lesz"
Férgek bújnak elő a faművekből
És a kígyók énekelni kezdenek

Férgek bújnak elő a faművekből
Piócák kúsznak elő a földből
Patkányok jönnek elő lyukakból, miket otthonuknak hívnak
Szétesek
És a kígyók énekelni kezdenek

Ha nem tudsz felszállni a sasokkal
Akkor ne repülj a rajjal
Még mindig emelkedsz?
Megláttad a tükörképed,
A késen, amit anyám tartott?
Vagy a Poklot apám szemeiben?

Ha nem tudsz felszállni a sasokkal
Akkor ne repülj a rajjal
Még mindig boldogulsz?
Én voltam a lovagod, fényes páncélban?
A szemed fénye?
Vagy csak egy lépcső, amit meg kell másznod?

A fiú arcára kiültek az érzései, a végét már végig üvöltötte a dalnak, ezzel még hatásosabbá téve az utolsó két versszak megismétlését. Nem tudtam, hogy mégis mi miatt borult ki annyira, de együtt éreztem vele. Éneklése közben megbabonázva néztem. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, hangjától kirázott a hideg. Mintha nem emberhez tartozott volna az a hang. Ő maga se embernek nézett ki. Olyan volt… mint egy szárnyaszegett angyal, akit kitaszítottak a mennyből és a földön kell élnie. Egy megbuktatott angyal. Ez volt rá akkor a legjobb kifejezés.

Egy kis lihegésnyi szünet után egy újabb dalba kezdett, aminek a refrénje teljesen megragadt bennem. A szavak, amelyek elhagyták száját gyűlölettel voltak tele és néhol csak úgy ömlött belőlük a gúny és az undor.

Senki nem akar hallani!
Ne pazarold a levegőt!
Senki nem akar látni!
Annyira kétségbeesett és szánalmas
Azt hiszed, ezt senki sem látja
Azt hiszem itt az idő,
Hogy megtudd az igazat

Leégetek minden hidat, amit építettünk
Nézlek majd, ahogy megfulladsz
A szívektől, amiket összetörsz
Elvérzek minden szavadtól
Menj a Pokolba, az Ég szerelmére!

Ezután nem énekelt többet. Csak állt és nézte az eget. Arcáról az érzelmek lassan eltűntek, olyan lett, mint egy márványszobor. Csak állt és nem csinált semmit, nézte a hatalmas Holdat, ami rá ragyogott. Oda akartam menni, de nem tettem. Mégis hogy reagált volna, ha csak úgy odasétál hozzá egy vadidegen. Inkább messziről figyeltem, mint amikor az ember egy őzet lát a fák közt és fél, hogy egy kis nesztől is elszalad.

Már hosszú ideje állhattunk ott, mire végül leemelte élettelen szemeit az égről és sóhajtva visszaindult arra, ahonnan érkezett és végül eltűnt szemeim elől az erdőben. Csak néztem a fákat, ahol sötét alakja eltűnt végleg kíváncsi szemeim elől. Percekig állhattam még ott a csodálatomtól földbegyökerezett lábbal és az elmúlt percekben látottakat emésztve.
Nagy nehezem eltudtam indulni, mikor biztos volt, hogy nem jön már vissza. Egy jó barátomhoz tartottam, most nem szívesen lettem volna otthon. Hozzá mindig mehetek.

Az úttesten sétálva közeledtem legjobb barátomék házához. Az ajtó előtt megálltam és megnyomtam a csengőt. Tudtam, hogy szülei nincsenek otthon, így nem kellett bemásznom az ablakán, mint sokszor ilyen esti látogatásokkor. Türelmesen vártam az ajtó előtt ácsorogva, míg halk lépteket hallottam meg és az ajtó kinyílott.

- Minseok?  Mit csinálsz te itt? – kérdezte barátom meglepetten. – Megint balhé volt otthon?

- Csak a szokásos… Itt maradhatok? – néztem rá kérlelően, mire szokásos macska mosolya megjelent arcán, ami mindig megnyugtat.

- Tudod te a választ. – azzal arrébb lépett, hogy bemehessek. Cipőmet rutinosan rúgtam le az előszobába és rögtön megindultam vendéglátóm szobája felé. Viszonylag rend volt bent, csak néhány helyen voltak papírok szanaszét. Ágya is be volt vetve, asztala tele volt könyvekkel és világított az olvasó lámpája. Még ilyen későn is tanult. Egyszerűen lehuppantam puha ágyára, nem sokkal később ő is helyet foglalt mellettem és kérdően nézett rám. – Na megint mi volt?

- Csak az, hogy kijelentettem, hogy nem fogom elvenni a csajt, akit ők akarnak. – vontam vállat.

- És a szüleidet ismerve ebből hatalmas vita lett és mindent a fejedhez vágtak, jól gondolom? – kérdésére bólintottam. Jongdae nem véletlen a legjobb barátom. Régóta ismerem, jól ismeri az otthoni dolgaim és mindig számíthatok rá. Nagyon jó társaság a néha igen szar humorával is, amin már fájdalmamba szoktam röhögni és ő is azért röhög rajtuk, mert annyira rosszak. Nagyon jó szíve van, az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam.

- Én meg elrohantam otthonról,  mert utálom a vitákat.

- Már megint az erdőbe mentél?  – húzta fel szemöldökét egy sóhajtás kíséretében.

- Igen, és volt ott valaki.

- Éppen elásott egy holttestet?

- Hülye vagy… - kuncogtam kijelentésén. – Énekelt.

- Énekelt valaki az erdő közepén?  – arca még értetlenebb lett, mint volt.

- Igen, egy srác volt, aki énekelt. Elképesztő volt…

- Egy srác?  Hogy nézett ki?

- Fekete haja volt és tele volt tetoválva. – barátom arcán látszott, hogy próbálja feleleveníteni, ő látta e már, de lemondóan megrázta a fejét.

- Nem rémlik. De most ne is gondolkozzunk ezen, inkább aludjunk… Én már majdnem lefejeltem a füzeteim. – mondatára elmosolyodtam és bólintva jeleztem egyetértésem.
Előszedett nekem néhány korábban ott hagyott ruhámat, amit át is vettem és a szobájába a földön lévő matracra befészkelve magam készültem alvásra. Amikor Jongdae visszaért mindketten jó éjszakát kívántunk a másiknak és őt elég hamar elnyomta az álom. Én viszont még fél órával később is ébren voltam és az este hallott dalok szövegei mentek a fejembe egész végig.