Első rész

- Hyung, ébresztő!  – rázogatta meg a vállamat legjobb barátom. – Mennünk kell suliba. – morgolódtam még egy keveset, de nagy nehezen felkeltem. Mindig én kelek előbb, de mivel sokáig nem tudtam elaludni, kivételesen megkaphatta ezt az örömöt Jongdae, hogy ő volt az első.

Amíg én összeszedtem magam, ő valami ehetőt keresett a hűtőben, ami kimerült a müzliben és a tejben. Jobb volt, mint a semmi. Még szerencse, hogy ruhám volt itt nála. Reggeli után a házból kilépve én gyorsan hazamentem a tanszereimért, de az otthoniakkal való találkozást megelőzve az ablakomon mentem be. Felmásztam a párkányra és könnyen belöktem a mindig csak behajtott ablakomat. Nesztelenül tettem le lábaimat a padlóra és a legkevesebb zajjal összeszedtem a cuccaim és szintén az ablakon át hagytam el a házat.

Táskámat hanyagul a vállamra dobva haladtam az iskola felé. Az épület előtt rengeteg diák, az első évesek mind a felsőbb éveseket nézetették, a lányok elpirulva figyelték a helyesebb srácokat, a fiúk meg hevesen mutogatva és viszonylag hangosan kommunikálva figyelték a csajokat. Minden évben ez van. Nem mintha mi nem mást csináltunk volna elsős ként. A folyosókon is kint ácsorogtak a diákok, a termekből is beszélgetés zaja szűrődött ki. A folyosón elhaladva sokan összesúgtak, néhány halk sóhajt is hallottam az elsős lányoktól, de nem igazán érdekelt. Már hozzászoktam.

Egyenesen megcéloztam az első emeletet és már messziről hallottam barátaim hangját, amire akaratlanul is elmosolyodtam. Odaérve Chanyeol hatalmas vigyorral magyarázott valamit, szinte már ugrált, annyira örült, de Kyungsoo arcán is egy nagy vigyor terült el, Baekhyun is vigyorgott, mint a tejbe tök, Jongdae meg semmit se értve nézte őket. Amikor kiszúrt engem segítség kérően nézett rám, mire elnevettem magam.
- Hyung!  Jó reggel!  – üdvözölt vigyorogva Chan, amint odaértem melléjük.
- Jó reggelt!  Mi ez a jókedv?  – kérdeztem értetlenül, Kyungsoora nézve, mert ő tőle vártam a normális magyarázatot, a másik kettőtől nem reméltem semmi normálisat jelenlegi állapotukban.
- Van egy hyungunk, aki kint volt egy évet cserediákként japánban, és tegnap ért haza, ma meg már jön suliba. – adott választ Do.
- Ide járt előtte is?  – húzta fel kérdően szemöldökét Jongdae.
- Nem, ezelőtt a város túlsó végében lévő gimibe járt. – felelt a kérdésre Chanyeol.
- Hangszeres órákat tart és ugyan oda járunk énekre. – szólalt meg először Baek.
- Órákat tart?
- Igen, hat hangszeren játszik, pedig csak tizennyolc. – Szerintem ennek hallatán Jongdaenek és nekem is a padlót súrolta az állunk.
- Annyira jó lesz újra látni! – kezdett már tényleg ugrál Chanyeol.
- Mi van itt? – ért oda hozzánk Joonmyun kérdőn nézve végig a vigyorgó trión.
- Az önbizalmam a föld alatt, inkább bemegyek a terembe. – Ezzel a mondattal legjobb barátom be is ment a termébe.
- Ezt meg mi lelte? – kérdezte értetlenül az előbb érkezett.
- Majd elmondják, te is így fogsz reagálni. – veregettem meg a vállát és én is elmentem a termem irányába.

Bent elfoglaltam a helyemet, ami az ablak melletti rész közepén volt. Táskámat letettem az asztalra és fejemet rárakva lehunytam szemem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de legközelebb annyit vettem észre, hogy Joonmyun leült mellém a megszokott helyére és szinte rögtön utána meg is szóalt a csengő és belépett a homeroom tanárunk, mire mind felálltunk.
- Jó reggelt!  Üljetek csak le!  – köszönt nekünk kedvesen és én már rögtön vissza is zuhantam a székemre. – Lehet, már tudtok róla, de ma egy új osztálytársat kaptok.
- Tuti ő az a srác, akit emlegettek a többiek. – súgta oda padtársam.
- Kérlek, gyere be!  – szólt ki az ajtó felé tanárunk, amin belépett egy srác. Ha ittam volna, tuti, hogy félrenyelek. Fekete haja középen elválasztva lógott arcára. Karját, nyakát és a pólója alól picit kilátszó mellkasát tetoválások borították. Arcának jobb oldalán a szeme sarkában is volt egy apró tetkó. Még az ujjain és a kézfején is végig különböző minták díszelegtek. Fekete ingjének ujja könyékig fel volt tűrve, a legfelső két gomb a nyakánál kigombolva engedett rálátást kulcs csontjára, ami kirajzolódott a tetoválásokkal díszített bőre alól. Szűk fekete farmert viselt a térdén egy szakadással, ami miatt az ott díszelgő mintákat is megcsodálhatta ország- világ. Ugyanolyan varázslatos és földöntúli látványt nyújtott így is, mint előtte este az erdőben. – Mutatkozz be a többieknek!
- Kim Jisung vagyok. – Mély orgánumától többen is megborzongtak a teremben, még egy picit én is, ami nagy szó. – Az elmúlt egy évet japánba töltöttem cserediákként. Örülök a találkozásnak! – hajolt meg enyhén mondandója végén. Egy lány feltette kezét, jelezve, hogy kérdése van az új srác felé, a tanárunk fel is szólította.
- Nem volt nehéz beszélned ott és tanulni?  – kérdezte ártatlan hangon.
- Mivel folyékonyan beszélek többek közt japánul, így nem. – válaszolta érzelemmentesen, mintha arról beszélne, hogy süt a nap. Egy másik lány is feltette a kezét, akit szintén felszólított a tanár.
- Milyen nyelveken beszélsz még?  – Jisung felé fordult és úgy adott neki választ.
- Többek között japánul, angolul, spanyolul és kínaiul, meg az egyik haverom idegesítése miatt elkezdtem a németet, de rájöttem, hogy borzalmas, így inkább hanyagolom. - mondata végén vállat vont, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy tizennyolc éves srác ennyi nyelven beszél. Mindenki lesokkolva ült, szinte hallottam, ahogy az állaik koppantak az asztalon.
- Ha nincs több kérdés, akkor foglalj helyet.

A srác leült a mögöttünk lévő üres padba. Töri óránk volt, amin az új srác szintén remekelt. Fejből fújta az első világháborút és annak következményeit, és hosszasan elbeszélgettek a tanárral, mennyire igazságtalan volt a Trianoni béke. Olyan precízen és helyesen használta a szakkifejezéseket, hogy a töri tanár eskü megirigyelte. Úgy beszélt, mintha minimum egy doktorai lenne koreai nyelvből és egy bölcsész diplomája.

Kicsöngetéskor az egész osztály kiözönlött, köztük mi és az új osztálytársunk is. Jisung a másik ajtón ment ki, ott nagyobb esélye volt kijutásra, mi viszont odakeveredtünk a tömegbe. Amint kiértünk barátaink fogadtak minket a tömeget fürkészve. Amint kiszúrták, amit akartak Baek elkiáltotta magát.
- Kiji hyung! - A kiáltásra az új tag felénk fordult. Amint meglátta a fiatalabbakat először a nap folyamán, őszintén elmosolyodott, de még mekkora volt az a mosoly. Rögtön átvágott az embereken és mellénk érve vigyorogva állt meg. Vagyis állt volna, csak Chan egyből a nyakába ugrott, szegény nála egy fejjel alacsonyabb srác majdnem elborult, de nevetve ölelte át a colost.
- Neked is, szia, Yoda! - mondta nevetve az áldozat.
- Olyan jó, hogy hazajöttél hyung!  - engedte el nagy nehezen az alacsonyabbat Yeol, hogy a többiek is megölelhessék.
- Mizu Bacon?  - borzolja össze Baekhyun haját Jisung, miután a kisebb megölelte.
- Hyung, mondtam, hogy ne hívj Baconnek!  - duzzogott a megszólított, mire az idősebb ártatlanul Chanra mutatott.
- Ő meg Yoda fiú, mégse hisztizik. 
- Mért Yoda?  - kérdezte Joonmyun. 
- Nézz rá!  Elálló nagy fülei vannak- fogta meg az említett testrészét a colosnak- és hatalmas sötét szemei. Yoda. Csak sokkal cukibb és magasabb kivitelbe. - Az elmondottak alapján végülis tényleg illik a Yoda jelző Chanra. - Ti az osztályomba jártok, nem?  Ti ültök előttem.
- De igen. - mondja helyettem is padtársam. 
- Akkor örvendek!  Kim Jisung vagyok, de csak Kiji. - nyújtotta felém kezét, amit el is fogadtam.
- Kim Minseok. - Kezet ráztunk, ezután Joonmyunnal is kezet fogott.
- Hyung, milyen volt japán?  - kérdezte lelkesen Kyungsoo. Imádja japánt, így természetes, hogy kifaggatja az idősebbet milyen is volt álmai országa.
- Nagyon király volt!  Egy csomó képem van, majd megmutatom őket. Megnéztem az egyetemet is, ahova menni szeretnék.
- Japánba szeretnél menni egyetemre?  – kérdeztem meglepetten.
- Igen. Nagyon régóta az a célom, hogy kint élhessek Japánba és most már nagyobb okom is van rá, mint a továbbtanulásom.
- Micsoda?  – kérdezte nagy szemekkel Kyungsoo. Kiji arca elkomorodott, majd enyhén megrázta a fejét.
- Mindegy. Legyen annyi elég, hogy balhé volt, és most a drága égimeszelővel lakom együtt. – utalt ezzel egyik ismerősére.
- Krissel laksz most együtt? Nem ölitek meg egymást?  – kérdezte teljesen meghökkenve Baek.
- Ezt úgy mondod, mintha utálnám. Jóba vagyunk, csak sokat szekáljuk egymást.
- Kíváncsi leszek én erre. – csóválta meg a fejét vigyorogva Baekhyun.

Jisung, vagyis Kiji érdekes figura. Amikor velünk beszélget, egész jókedvűnek tűnik, de amint újra külön van, az arcáról eltűnik minden érzelem. Ebédszünetbe valahova felszívódott, így hatan indultunk meg az ebédlő felé. Az ebédlőben már a tálcáinkkal elfoglaltuk megszokott helyünket. Mikor elfoglaltuk helyünket szinte rögtön megjelent pár elsőéves, fiúk és lányok is és körbevettek.
- Minseok oppa, igaz, hogy te vagy a °°° cég örököse? - kérdezte egy lány szinte rám mászva.
- Igen. - feleltem vonakodva és próbáltam arrébb húzódni Jongdae felé, aki velem együtt húzódott arrébb.
- Az tök menő lehet! Tuti nagy házatok van és sok pénzetek.
- Olyan jó lehet. Sok a pénzetek, az egész a tied lesz egyszer és még jóképű is vagy. Biztos nem kell sok mindent csinálnod otthon…  - és még sorolták tovább, mit nem kellhet csinálnom, és mi lehet még otthon a tulajdonunkban.

Piócák bújnak elő a földből

- … és tuti, hogy…
- Na, jó, ezt itt most kurvára be lehet fejezni! - hasított közénk egy mély, erős hang. - Le lehet szállni róla és el lehet húzni a picsába! Ha lóvé kell, akkor dolgozzatok, és ne másszatok rá arra, aki pénzes családba született! Ő nem tehet róla, hogy ilyen a családi háttere, szóval el lehet húzni! - Kiji ijesztő volt így és tiszteletet parancsoló, ami miatt zaklatóim rémülten elhúztak. Sóhajtva foglalt helyet mellettem "megmentőm" letéve a tálcáját az asztalra. - Utálom az ilyen embereket. Egyszer csak megjelennek és rád cuppannak. Undorítóak. - sziszegte undortól csöpögő hangon.
- Köszönöm. - mondtam neki halkan, mire meglepetten nézett rám, de  végül érzelemmentesen nekilátott az ebédjének.
- Ezen nincs mit köszönni. Van ötletem, mért nem koptatod le őket, de akkor is, fúj. Meg szerintem túl kedves is vagy hozzá. - vont vállat hanyagul.
- Ezzel arra utalsz, hogy te nem vagy kedves? - húzta fel szemöldökét Jongdae. 
- Én nem tartom magam se kedvesnek, se gonosznak. Nincs jogom magamról egyiket se állítani. Azok alapján ítélem meg magam, amit azok mondanak, akik ismernek. Azt tudom, hogy sokaknak nem tetszik az őszinteségem és bunkónak tartanak. Mondjuk… az is vagyok. - neveti el magát a mondata végére.
- Hány éves vagy te? Hatvan plusz? - kérdezte fintorogva Baek. - Melyik tinédzser gondolkodik így?
- Én. Sok minden történt velem, szóval érthető. - vonta meg vállát és nekilátott az ebédjének. - Nem akarod tudni, mikkel van tele a fejem, mert pszichológushoz zavarnál.
- Annyira nem lehet rossz. - szólt közbe nagy szemekkel nézve Kijit Chanyeol.
- Hidd el, az! - váltott komorra a Yeolhoz hasonlóan mély hangú srác. Én el tudtam hinni, hogy így van, a dalai és a tekintete mindent elárul.

Jisung's pow

Bőröndömet magam után ráncigálva hagytam el a repteret és rögtön keresni kezdtem barátom kocsiját, amit hamar ki is szúrtam. Odatrappoltam és a csomagtartót szinte feltépve bedobtam a nehéz bőröndöt a plusz táskáimmal együtt és bedobtam magam az anyósülésre bevágva magam mögött az ajtót.
- Csá törpe! - köszönt oda nekem sofőröm.
- Csá! Köszi, hogy kijöttél értem! - dobtam oda neki egy mosolyt, érezze magát megtisztelve. 
- Nincs mit, de mi ez a szar kedv? 
- Őszintén… Szerinted vissza akartam jönni Koreába JAPÁNBÓL? !
- Jó, igaz, hülye kérdés volt! - emelte fel védekezően kezét nevetve. - És amúgy milyen volt?
- Van, mit mesélne, de majd a hazaugrásom után. - Amíg beszéltem ő éppen kikanyarodott a reptértől- Ha úgy van, akkor odaköltözhetek hozzád?
- Juj, mi ez ilyen hirtelen? Még haza se értél, de már költözni akarsz? 
- Tudom, hogy mi lesz a következménye a beszélgetésünknek. - fintorodtam el már a gondolattól is. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy mégis mivel fog járni ez az eszmecsere az otthoniakkal. Egyik kimenetel se túl rózsás.

A sofőröm végig szóval tartott, de nem bántam. Ő miatta vagyok képes kommunikálni másokkal, vele beszélek a legtöbbet. Neki köszönhetően a házunkig tartó úton nem görcsöltem az elkövetkező beszélgetés miatt. A házunk előtt leparkolt, a csomagjaimat a kocsiban hagytam.
- Köszi Kris! Te vagy a legjobb! 
- Ugyan, nincs mit! Akkor számítsak rád este? 
- Igen, úgy hogy ne vigyél fel senkit a lakásra, vagy számíts egy hármasra. - kacsintottam rá egy perverz mosollyal mire viszonozta gesztusom.
- Meglátjuk milyen kedvem lesz. Na csáó! - ült be a kormány mögé és egy intés után el is hajtott.

Sóhajtva mentem a bejárathoz. Bizonytalanul nyomtam le a kilincset és óvatosan nyitottam ki a ház ajtaját. Az otthoniak mind ébren lehettek, mert az ablakokon kiszűrődött a fény. Beérve hanyagul lerúgtam a cipőm és halkan elosontam a szobámba. Egy táskát vettem elő a szekrényemből és belepakoltam még néhány holmit, amit nem akartam ott hagyni. Olyan idegen volt minden. Azok után, amiket megtudtam teljesen idegen volt minden szoba, minden tárgy. A jól ismert folyosón indultam meg egy csukott ajtó felé, amin zene hallatszódott ki. Halkan kopogtam az ajtón.
- Gyere be! – szólt ki a szoba tulaja én pedig óvatosan benyitottam. A személy az asztalnál felém se fordult, elmélyülten olvasott valamit és továbbra is üvöltött a zene. Egy ideig csendben álltam, mire felém fordult kissé ingerülten, de amint meglátott szemei elkerekedtek, villám gyorsan megállította a zenét és lendületet véve a nyakamba ugrott.
- Oppa! Végre hazajöttél! – Majdnem megfojtott a szoros ölelésével, lendületétől pedig alig bírtam megállni a saját lábamon. Köré fontam televarrt karjaim és viszonoztam szoros ölelését.
- Jó látni hugi! Nagyot nőttél egy év alatt! – Húgom örömteli sikkantására szüleink is kidugták fejüket a szobájukból, hogy megnézzék, mégis mi folyik a házban. Amint megláttak az arcuk olyan lett, mintha szellemet láttak volna minimum.
- Jisung, mit csinálsz te itt? – kérdezte anyám hidegen, minden porcikájából érződött, hogy nem örül, hogy lát.
- Lejárt az egy évem Japánban. Elhiheted, hogy mennyire haza akartam már jönni. – fintorodtam el, hangomból még életembe nem érződött ennyi megvetés és undor.
- Minjee, menj be a szobádba! – szólt rá a húgomra anyám, aki dobbantva állt közvetlen mellém.
- Nem! Elegem van abból, hogy akárhányszor beszéltek oppával, nekem be kell zárkóznom! Nem vagyok kisgyerek! 
- Azt mondtam, menj be a szobádba! – szólt rá erényesebben a nő, de a húgom egy tapodtat se mozdult.
- Nem megyek! 
- Ebben a házban azt csinálod, amit mi mondunk, úgyhogy most azonnal menj be! – szólalt meg az időközben megérkező férfi is.
- Nem megyek! Itt maradok! – mondata közben belém karolt, amire a két felnőtt idegesen ránéztek, majd a férfi odajött hozzánk és megfogta a lány hosszú copfját és elkezdte rángatni.
- Azt mondtam, hogy bemész! – sziszegte a fogai között. 
- Ereszd el te vadbarom! – kaptam el a férfi karját, aki másik kezét felém lendítette, de kitértem és én húztam be neki, mire végre elengedte a lány copfját. – Min-chan, menj egy lépést hátrébb, úgy már bent vagy a szobádban.– szóltam oda a lánynak kedvesen, mire bólintott és átlépett a küszöbön. – Így már jó, faszkalap? – húztam fel kihívóan a szemöldököm a férfira nézve.
- Hogy mersz így beszélni az apáddal te kis görcs! – förmedt rám ingerülten és pofonra lendítette kezét, ami elől sikeresen kitértem. Hasznos volt japánba kérni egy kis segítséget.
- Nem vagy az apám, és soha nem is voltál. Minnek vagy az apja, de ezek után annak se nevezheted magad. – sziszegtem neki, mélyen a szemébe nézve.
- Mégis… miről beszélsz oppa? – nézett rám értetlenül a lány a kifolyni készülő könnyei miatt csillogó szemekkel.
- Yun – szólítottam kereszt nevén anyámat. – mond neked az a néz valamit, hogy Akimoto Ryuu? Vagy az Akimoto Yukiyo? – pillantottam hátra a nőre, akinek először az évek során a hidegség és az undor mellé a teljes meglepettség és sokk jelent meg az arcán.
- Mégis hol hallottad ezeket a neveket? – kérdezte elhaló hangon.
- Azt kérdeztem mond e neked valamit! Az nem fontos hol hallottam! – emeltem fel a hangom, mire egy picit hátrahőkölt. – Mi az? Nem gondoltad, hogy vissza merek szólni? Hozzászokhattál volna  az évek alatt. – még mindig nem szólt semmit, csak elkerekedett szemekkel meredt rám. – Tizennyolc kibaszott év… Mért nem mondtad el nekem?! MÉRT?! – üvöltöttem rá a még mindig megszeppenve rám meredő nőre. A következő mondatok viszont nem üvöltve, inkább gyilkosan nyugodt hangon hagyták el számat, tekintetemmel szinte ölni tudtam volna. - Mi a faszért nem lehetett elmondani?! Egyszerűbb volt ok megadása nélkül leszarni teljesen, minthogy elmondani, hogy más fasztól származom?! Hogy megnyugtass, hogy nem ennek a pöcsnek a génjeit örököltem! Ha nem jövök rá, akkor így döglöttem volna meg, hogy semmit sem tudok! - Ideges voltam, mint soha eddigi életemben. 
- Hogy mersz így beszélni te görcs! - A férfi a gyomorszájamba ütött öklével, mire összecsuklottam, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy gyomorszájba rúgjam.
- Oppa! - futott oda hozzám már sírva húgom, hogy jól vagyok e. Mindig is hozzám ragaszkodott, nem a szüleihez és ez nagyon jól esett. Talán mégse vagyok akkora görcs.
- Nyugi hugi, semmi bajom! - simítottam arcára.
- Oppa, miről beszéltél? Mond el! - sírva fúrta fejét nyakamba, válla remegett a sírástól. 
- Shh nyugi! Ígérem, mindent elmondok, de most a helyzeteket elnézve nekem le kell lépnem. - Mondatomra megdermedt és rám emelte hatalmas, könnytől csillogó sötét szemeit.
- Megint elmész? Hova? 
- Nyugi, itt leszek a városba. - mosolyodtam el halványan aggodalmán. Két kezem közé fogtam arcát és hüvelykujjammal letöröltem könnyeit.- Nem hagylak el, csak nem leszek itt a szomszéd szobában. Majd leírom, hol találsz meg. - Homlokára adtam egy csókot és megsimítottam hosszú haját, majd elengedve őt felegyenesedtem és az összegörnyedve szenvedő férfihoz léptem, megfogva a felsőjének a nyakát felhúztam, hogy szemembe nézhessen. - Ha még egyszer bántod, esküszöm, hogy a szart is kiverem belőled, értve vagyok? - Lelöktem a földre és a szobámba felkapva a táskámat leindult a lépcsőn.
- Többet vissza ne merj ide jönni te görcs! Be ne merd tenni a házamba a lábad! - förmedt rám a földről feltápászkodó férfi.
- Ezer örömmel! - küldtem felé egy bűbájos mosolyt. Tekintetemet a rám dermedten néző anyámra vezettem, akinek küldtem egy utálatos, lenéző pillantást és cipőmbe belépve kivágtam az ajtót, ami be is csapódott mögöttem.

Nem akartam rögtön Krishez menni, legyen ideje elpakolni, összeszedni a szétszórt alsógatyákat. Lassú léptekkel indultam meg a közeli kis erdőnek csúfolt valami felé. A fák közé érve gyorsítottam lépteimen, a végén már szinte futottam és csak egy jól ismert tisztásnál álltam meg. Lihegve sétáltam a tisztás közepére, ahova leragyogott a Hold fénye. A fák közt zörejeket hallottam, oda is néztem és egy velem egykorú srác alakját vettem ki a sötétből. Talán fiatalabb is lehetett az arca alapján, de nem nagyon izgatott. Nem tudott érdekelni, hogy ott van valaki, csak ki akartam adni a bennem tomboló érzéseket. Sokszor írogatok hobbiból dalokat, általában mindig valami depressziós vagy indulatos dal lesz. Sose írtam még szerelmeset vagy valami nyálas pop számot. Ha olyat kéne énekelnem, akkor tuti eret vágnék. Isten mentsen meg attól! Nem az én műfajom, az én életemhez nem illik a szerelem és a románc. Sokkal inkább a világ és az emberek bírálása, mások helyett is kimondom, mi is a világ, amiben élünk, a dalaim is ezekre épülnek. Bár, lehet, ha valaki hallaná, azt hinné, depressziós vagyok, vagy nem is tudom, pedig semmi ilyenről nincs szó. Egyszerűen csak túl sok mindent tettek ellenem emberek, akár a szüleimet, akár csak random óvónőket, tanárokat, szülőket veszek példának. Maga a világ is elég sokszor megbaszott már.

Nem szeretem az embereket, magát az emberi állatfajt. Ennek több oka is van, talán az, hogy szinte senkibe nem lehet megbízni ezen a szexi kék planétán, vagy az, hogy milyen undorító dolgokra vagyunk képesek. Nem kell nagy dolgokra gondolni, már csak a mások kihasználása, a barátaink hátba szúrása, a másik elárulása, a gyengébbek eltaposását is vehetjük, hogy minden ember kétszínű. Akármennyire azt állítja valaki, hogy sose játssza meg magát, hogy mindig önmaga, vagy sose beszél ki senkit, az ilyen kijelentésekkel nem csak másokat, hanem saját magát is meg akarja győzni ezekről, pedig ez mind hazugság. Nincs olyan ember, aki nem tesz ilyet. Még a vérrokonok is megteszik. Kihasználják egymást, átverik, eltitkolnak előle dolgokat, még a barátoknak hitt emberek is hátba szúrnak. Talán az igazbarátok nem, vagyis… Azok legalább annyival megtisztelnek, hogy elölről döfik beléd a bizalmaddal együtt a kezükbe adott kést. Az ál barátok ennyivel se tisztelnek meg, hanem alattomos módon a legvédtelenebb részedbe szúrják a bizalmad jelképét… Undorító…

Az első dalomat lassan kezdtem el, fokozatosan erősítve a hangom, bizonyos részeken üvöltve, a végén is üvöltöttem, hadd hallja mindenki. Nem izgatott ki hallja, legalább valami értelmes is eljut a fülükig és nem csak a nyálas szerelmes pop számok mennének a fejükben.

Miután kiénekeltem és ki üvöltöttem magamból mindent, ami akkor eszembe jutott, visszaindultam a város irányába és Kris házáig meg se álltam. Jól ismertem a járást, rengetegszer szoktam nála ejtőzni, főleg a cserediák évem előtti időszakban. Rutinosan írtam be a kapu kódot, felvonszoltam magam a lépcsőn a negyedikre és a megfelelő ajtónál kopogtattam. Nem sokkal később közel két méter magas barátom nyitott nekem ajtót, és fejét csóválva engedett be engem.
- Mivel a vendégszoba tele van pakolva, ezért a matracot bevittem a szobámba. Majd eldöntjük, melyikünk alszik rajta.
- Én ahova bedőlök, ott el is alszok.– motyogtam és, már el is indultam az említett helység felé, félúton a kanapéra ledobtam a táskám. – Onnét kezdve szabadon áthelyezhető vagyok.
- Tudom, ismerlek már. – kuncogott mögöttem haladva. – Mikor akarsz mesélni?
- Holnap suli után, de ha nem baj, akkor szeretnék aludni, a repülőn nem tudtam meg előtte se és még ez a mostani dolog is lefárasztott. – Mondatom után egyből eldőltem, mint egy farönk rá a célpontomra, azaz az ágyra.
- Jól van, aludjál csak. – hangján hallottam, hogy mosolyog. – Szar volt, hogy nem voltál itt, hiányzott a hülye depis fejed.
- Te is hiányoztál coloskám. Na, de jó éjt! – ezzel a mondattal összehúztam magam egy kis gombóccá, a fejemet a párnába fúrtam és már aludtam is. Hosszú volt ez a nap.

Prológus

- Fiatalúr! Most azonnal gyere vissza!

A hátam mögött lévő házból érkező üvöltözésekkel mit sem törődve futottam el onnét. Futottam, ahogy csak a lábaim engedték. Nem törődtem az anyámnak nevezett nő folytonos üvöltésével. Nem akartam visszamenni egy olyan helyre, ahol minden döntésemet irányították, ahol még saját gondolataim se lehettek, nemhogy saját céljaim. Az egyik legfontosabb döntésem előtt álltam, és a szüleim elképzelésével teljesen ellentétes céljaim voltak, és ebből én nem kértem. Az én életemet had irányítsam én!  Az én döntéseim alapján legyek sikeres vagy rontsak el teljesen mindent. Legalább az enyémek lennének a hibák és a jó döntések is, nem pedig azé a két emberé, akik felneveltek, mint fiúkat. Nem is! Csak kellett az örökös, sose egy gyerek voltam, hanem egy eszköz arra, hogy a jövőbe is megmaradhasson a családunk pozíciója vagy még magasabbra juthassunk. Nem is nevezném azt a két embert szüleimnek, akiknek kiabálását már rég nem hallottam futásom közben, mégsem álltam meg vagy lassítottam, csak haladtam előre továbbra is.

Csak rohantam jó messze attól a hatalmas háztól a közeli erdő kellős kézepén lévő tisztáshoz, ahova sokszor kiszoktam menni, ha messze akarok lenni mindenkitől. Messze attól a helytől, ahol egy ismeretlen lányt kéne elvennem tizenkilenc évesen, hogy a családi cég még jobban bebiztosítsa magát és a házasságunk által a két család cége összekapcsolódjon. Nagyon jól hangzik ez nekik, de nekem rohadtul nem jön be. Nem elég, hogy eddig minden velem kapcsolatos dologban ők döntöttek, még így, hogy nagykorú vagyok, SEM akarnak leszállni az életemről.

Legszívesebben csak üvöltöttem volna, hogy kiadjak magamból mindent, ami bennem tombolt. Az egyik kis erdei tisztásnál hagytam abba a menekülést. Mindig arra a helyre szoktam menni, mert senki se ismeri. Legalábbis ezt hittem…

Amikor odaértem egy hozzám hasonlóan lihegő srácot vettem észre a tisztás közepe felé sétálni, amit megvilágított a telihold fénye. Sose láttam még azt a srácot előtte, arra tudtam csak gondolni, hogy nemrég költöztek ide. Tekintete jól kivehető dühöt, fájdalmat és kikívánkozó indulatokat tükrözött még messzebbről nézve is. Rövid ujjú felsője miatt jól láthatóak voltak egész karját, de még kézfejét is borító tetoválásai, amik a nyakán és a szakadt farmer miatt a combján és a térdén is láthatóak voltak. Amikor lihegése alább hagyott, elkezdett… énekelni. Hangján tisztán érződött a fájdalom, az elkeseredettség, a csalódottság. Néhol üvöltve, szinte hörögve hagyták el a szavak a száját. A sok költői kép a szövegben sokaknak érthetetlenné teszi a szöveget, csak jól hangzik, de én valamennyit azért felfogtam belőle. Elképesztő volt. A hangjánál már csak a dal üzenete volt elképesztőbb.

Megint elvesztettem egy részem
Mondd a barátaidnak, hogy élezzék a fogukat
Van még pár dolog, amit meg kell csinálni

És a lelkem egy szánalmas állapotban van
Tehát gyerünk, üres szeretők vagytok
Férgek bújnak elő a faművekből
És a kígyók énekelni kezdenek

Érzed a hűvöset,
Ahogy karmolja hátul a nyakad?
Kezdek lecsúszni
Tényleg úgy gondoltad, hogy meg tudsz javítani?
Majd eladják a csontjaid egy másik pénz kötegért
Tehát élezd a fogaid
S mondd magadnak, hogy ez csak üzlet

Férgek bújnak elő a faművekből
Piócák kúsznak elő a földből
Patkányok jönnek elő lyukakból, miket otthonuknak hívnak
Szétesek
És a kígyók énekelni kezdenek

Ne mondd, hogy jobb lennék holtan
Mert a Menny megtelt és a Pokol nem akar engem
Tudnál egy kis helyet csinálni az ágyadban?
Oh, hát akkor bezárhatnál a szívedbe
És eldobhatnád a kulcsot
Ki tudnál szedni a fejemből?

Én csak egy
"lehetett volna, lett volna, kellett volna,
sosem volt, soha nem is lesz" vagyok
Tehát élezd a fogaid
S mondd magadnak, hogy ez csak üzlet
”Lehetett volna, lett volna, kellett volna,
sosem volt, soha nem is lesz"
Férgek bújnak elő a faművekből
És a kígyók énekelni kezdenek

Férgek bújnak elő a faművekből
Piócák kúsznak elő a földből
Patkányok jönnek elő lyukakból, miket otthonuknak hívnak
Szétesek
És a kígyók énekelni kezdenek

Ha nem tudsz felszállni a sasokkal
Akkor ne repülj a rajjal
Még mindig emelkedsz?
Megláttad a tükörképed,
A késen, amit anyám tartott?
Vagy a Poklot apám szemeiben?

Ha nem tudsz felszállni a sasokkal
Akkor ne repülj a rajjal
Még mindig boldogulsz?
Én voltam a lovagod, fényes páncélban?
A szemed fénye?
Vagy csak egy lépcső, amit meg kell másznod?

A fiú arcára kiültek az érzései, a végét már végig üvöltötte a dalnak, ezzel még hatásosabbá téve az utolsó két versszak megismétlését. Nem tudtam, hogy mégis mi miatt borult ki annyira, de együtt éreztem vele. Éneklése közben megbabonázva néztem. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, hangjától kirázott a hideg. Mintha nem emberhez tartozott volna az a hang. Ő maga se embernek nézett ki. Olyan volt… mint egy szárnyaszegett angyal, akit kitaszítottak a mennyből és a földön kell élnie. Egy megbuktatott angyal. Ez volt rá akkor a legjobb kifejezés.

Egy kis lihegésnyi szünet után egy újabb dalba kezdett, aminek a refrénje teljesen megragadt bennem. A szavak, amelyek elhagyták száját gyűlölettel voltak tele és néhol csak úgy ömlött belőlük a gúny és az undor.

Senki nem akar hallani!
Ne pazarold a levegőt!
Senki nem akar látni!
Annyira kétségbeesett és szánalmas
Azt hiszed, ezt senki sem látja
Azt hiszem itt az idő,
Hogy megtudd az igazat

Leégetek minden hidat, amit építettünk
Nézlek majd, ahogy megfulladsz
A szívektől, amiket összetörsz
Elvérzek minden szavadtól
Menj a Pokolba, az Ég szerelmére!

Ezután nem énekelt többet. Csak állt és nézte az eget. Arcáról az érzelmek lassan eltűntek, olyan lett, mint egy márványszobor. Csak állt és nem csinált semmit, nézte a hatalmas Holdat, ami rá ragyogott. Oda akartam menni, de nem tettem. Mégis hogy reagált volna, ha csak úgy odasétál hozzá egy vadidegen. Inkább messziről figyeltem, mint amikor az ember egy őzet lát a fák közt és fél, hogy egy kis nesztől is elszalad.

Már hosszú ideje állhattunk ott, mire végül leemelte élettelen szemeit az égről és sóhajtva visszaindult arra, ahonnan érkezett és végül eltűnt szemeim elől az erdőben. Csak néztem a fákat, ahol sötét alakja eltűnt végleg kíváncsi szemeim elől. Percekig állhattam még ott a csodálatomtól földbegyökerezett lábbal és az elmúlt percekben látottakat emésztve.
Nagy nehezem eltudtam indulni, mikor biztos volt, hogy nem jön már vissza. Egy jó barátomhoz tartottam, most nem szívesen lettem volna otthon. Hozzá mindig mehetek.

Az úttesten sétálva közeledtem legjobb barátomék házához. Az ajtó előtt megálltam és megnyomtam a csengőt. Tudtam, hogy szülei nincsenek otthon, így nem kellett bemásznom az ablakán, mint sokszor ilyen esti látogatásokkor. Türelmesen vártam az ajtó előtt ácsorogva, míg halk lépteket hallottam meg és az ajtó kinyílott.

- Minseok?  Mit csinálsz te itt? – kérdezte barátom meglepetten. – Megint balhé volt otthon?

- Csak a szokásos… Itt maradhatok? – néztem rá kérlelően, mire szokásos macska mosolya megjelent arcán, ami mindig megnyugtat.

- Tudod te a választ. – azzal arrébb lépett, hogy bemehessek. Cipőmet rutinosan rúgtam le az előszobába és rögtön megindultam vendéglátóm szobája felé. Viszonylag rend volt bent, csak néhány helyen voltak papírok szanaszét. Ágya is be volt vetve, asztala tele volt könyvekkel és világított az olvasó lámpája. Még ilyen későn is tanult. Egyszerűen lehuppantam puha ágyára, nem sokkal később ő is helyet foglalt mellettem és kérdően nézett rám. – Na megint mi volt?

- Csak az, hogy kijelentettem, hogy nem fogom elvenni a csajt, akit ők akarnak. – vontam vállat.

- És a szüleidet ismerve ebből hatalmas vita lett és mindent a fejedhez vágtak, jól gondolom? – kérdésére bólintottam. Jongdae nem véletlen a legjobb barátom. Régóta ismerem, jól ismeri az otthoni dolgaim és mindig számíthatok rá. Nagyon jó társaság a néha igen szar humorával is, amin már fájdalmamba szoktam röhögni és ő is azért röhög rajtuk, mert annyira rosszak. Nagyon jó szíve van, az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam.

- Én meg elrohantam otthonról,  mert utálom a vitákat.

- Már megint az erdőbe mentél?  – húzta fel szemöldökét egy sóhajtás kíséretében.

- Igen, és volt ott valaki.

- Éppen elásott egy holttestet?

- Hülye vagy… - kuncogtam kijelentésén. – Énekelt.

- Énekelt valaki az erdő közepén?  – arca még értetlenebb lett, mint volt.

- Igen, egy srác volt, aki énekelt. Elképesztő volt…

- Egy srác?  Hogy nézett ki?

- Fekete haja volt és tele volt tetoválva. – barátom arcán látszott, hogy próbálja feleleveníteni, ő látta e már, de lemondóan megrázta a fejét.

- Nem rémlik. De most ne is gondolkozzunk ezen, inkább aludjunk… Én már majdnem lefejeltem a füzeteim. – mondatára elmosolyodtam és bólintva jeleztem egyetértésem.
Előszedett nekem néhány korábban ott hagyott ruhámat, amit át is vettem és a szobájába a földön lévő matracra befészkelve magam készültem alvásra. Amikor Jongdae visszaért mindketten jó éjszakát kívántunk a másiknak és őt elég hamar elnyomta az álom. Én viszont még fél órával később is ébren voltam és az este hallott dalok szövegei mentek a fejembe egész végig.